Területe 87 hektár, 1993-ban nyilvánították védetté, a településről a Duna-part felé vezető szilárd burkolatú úton megközelíthető.
Az idős kocsányos tölgyekkel tarkított fás legelőt a korábbi zárt tölgyes erdőkből alakították ki legelőnyerés és makkoltatás céljából. A hagyásfák a legelő a makkoltatott állatok, valamint az állatokra vigyázó ember számára is menedéket nyújtottak a nyári tűző nap ellen.
A gyep fenntartását a folyamatos legeltetés biztosította, mely megakadályozta a terület újraerdősülését. A külterjes állattartás visszaszorulásával a rendszeres legeltetés is kisebb területre szorult. Pedig a legelő egy középkori eredetű gazdálkodási mód napjaikban már csak kevés helyen fennmaradt táji emlékét képviseli, ezért kultúrtörténeti jelentősége kiemelkedő.
A ritkásan álló, hatalmas, helyenként 5 méter törzskerületet is meghaladó több száz éves tölgyekkel tarkított terület megkapó hangulatot áraszt. Ez annak is köszönhető, hogy a hagyásfák egyedül állva fejlődtek, s így – a fényt minden irányból kapva – lombkoronájuk egyenletes és terebélyes, nem úgy , mint az állományban növő példányoké.
A terület állatvilága elsősorban az idős fákhoz és a mozaikos élőhelyhez kötődik. A terebélyes fákon gyakran látni a környező területek erdőségeiben fészkelő ragadozó madarat, mint az egerészölyv, mely ide jár táplálkozni. A hasadékok, odúk ideális élőhelyei a harkályoknak, cinegéknek, peléknek, denevéreknek, de a szarvasbogár, az orrszarvú bogár és a nagy hőscincér is lakója a fáknak.
A faluban élő idősek azt szokták mondani, hogy ezek a fák már akkor is ekkorák voltak, amikor ők gyerekek voltak. Talán ez is mutatja, hogy sajnos eljárt felettük az idő, és ezért szárad ki évről évre egy-egy közülük. Bízunk abban, hogy a nemrég elültetetett csemeték megerősödéséig még kitartanak. Mit nekik még párszáz év?

A téli képet Losonciné Zana Judit készítette.